Az idei száraz őszön egy érdekes visszajelzést kaptunk őszi kalászos vetésével kapcsolatban. A történet szerint a vetésterületen a tárcsával történő tarlóhántás után csak a terület egy részén maradt idő a magágykészítés elvégzésére, a terület felén a nélkül kerültek a magok a földbe. Sajnos a vetés után nem volt csapadék. A tapasztalat, hogy a magágykészített területen kikelt a növény, a terület többi részén nem. Még érdekesebb, hogy a szomszédos táblán direktvetett tarlóból sem kelt ki a kalászos.
Nyilván ez itt a BUSA weboldala, örülünk neki, hogy így adódott, de ahelyett, hogy vallási kérdést csinálnánk a dologból próbáljuk megkeresni miért történt egyik vagy másik.
A történet különösen tanulságos, mert rámutat a talajnedvesség megtartásának jelentőségére. Bár ez a példa a hagyományos magágykészítés előnyeire világít rá, ahelyett, hogy kizárólagosan ezt az eljárást emelnénk ki, érdemes megvizsgálni a folyamatok mögötti okokat és mechanizmusokat.
2024 őszén, Délkelet-Magyarországon továbbra is a víz jelenti a szűk keresztmetszetet. A rövid magyarázat, hogy a magágykészített területen volt annyi nedvesség, ami megindította a csírázást, míg a másik esetben nem. Nézzük meg részletesebben, hogyan játszanak szerepet a talajnedvesség és a talaj-párafolyamatok az ilyen helyzetekben.
Kezdjük a legegyszerűbbel, a relatív páratartalom és a harmatpont.
A levegő különböző hőmérsékleten eltérő mennyiségű vízgőzt képes magában tartani; magasabb hőmérsékleten többet. Adott hőmérsékleten a maximális vízgőztartalom a harmatpont, amelynél a levegő eléri a telítettséget. Amikor a levegő hőmérséklete a harmatpont alá csökken, kondenzáció alakul ki, például harmat formájában.
Ez a folyamat egy magágyban kétféleképpen is megjelenhet:
- Harmat kicsapódása a felszíni rögökön: A laza, apró rögök felszíne éjszaka gyorsan hűlhet, elérve vagy alulmúlva a levegő harmatpontját, így a levegőben lévő vízgőz a rögök felületén kicsapódik.
- Kondenzáció a magágytalp tetején: A reggelre lehűlő magágy alsó részében a melegebb, páradús levegő találkozhat a hűvösebb felszíni réteggel, és a magágytalp tetején nedvesség kondenzálódhat a mélyebb talajrétegekből származó vízgőzből.
Páradiffúziós ellenállás
Ez azt jellemzi, az adott rétegen mennyire könnyen halad keresztül a nedvesség. Tömörebb talaj ellenállása nagyobb, míg lazább jobban átjárható. Talaj szempontjából ez azt jelenti, ha létrehozunk egy tömörebb réteget (magágytalp) akkor a mélyebb rétegekből a levegő felé induló nedvesség nehezebben megy át a magágytalpon, ergo előtte torlódik, míg fölötte a laza réteg szárad. Ez ad tulajdonképp lehetőséget a fent említett kondenzációnak, amikor a magágy felső része hidegebb, a magágy talp alatt pedig relatív melegebb és nedvesebb levegő kondenzálódik.
Páranyomás
A nedvesség a nagyobb páranyomás felől az alacsonyabb felé kiegyenlítődésre törekszik. Azonos páratartalmú melegebb levegő páranyomása magasabb, azonos hőmérsékletű magasabb páratartalmú levegő páranyomása magasabb. Például egy 7 °C 80%RH levegő páranyomás megegyezik egy 14 °C 50%RH páratartalmú levegőével, de egy 10 °C 50%RH vagy egy 3°C 90%RH levegőé alacsonyabb az előbbiekénél. Vagyis az előbbi két levegő nedvességet akar leadni az utóbbi kettőnek. Ősszel jellemzően gyorsabban hűl a levegő középhőmérséklete, mint a talaj középhőmérséklete, ami csak szárazabb talajt feltételezve eredményezhet páranyomás alapú nedvesség nyereséget a talaj számára, de inkább vízveszteséget eredményez.
Ezek alapján a példában szereplő helyzet bonyolult, de nem érthetetlen. A magágyban megjelent nedvesség feltehetően részben alulról dúsult felvehető mértékűvé a tömör magágytalp alján, a magágytalp párafékezése miatt. Részben az éjszakai harmat kondenzálódott a hőszigetelő magágytalp tetején. A lezáratlan talajon ezzel szemben feltételezhetően akadály nélkül távozott a hidegebb felszín és levegő felé a nedvesség a kisebb páranyomás miatt.
Hasonlóan a direktvetett terület is feltételezhetően gyorsan hűlt, a harmat pozitív nedvességmérlege nem kompenzálta a veszteségeket, a mélyebb rétegekből nem érkezett utánpótlás.
Az érdekes gondolatkísérlet, hogy a spektrum másik széle, egy jó mulcs nem szerepel a történetben. Pedig meglepően hasonlít a hatásmechanizmusa, miért lehet jó. Megfelelően vastag és takaró képes mulcs jó hőszigetelő, tehát csökkenti a talajfelszín hőingadozását, valamint a növényi maradványok páradiffúziós ellenállása magasabb, mint a talajé, ezért kvázi megfogja a nedvességet. A lassabban hűlő talajfeszín / mulcs-alja a magasabb páratartalmával kevesebb nedvességet vesz fel a talajból, de az elvetett mag fölött növeli a nedvességét. Jól hangzik, de nem triviális, mert a vastag mulcs alól nem bújna ki a mag, ami alól kibújuk az pedig nem vastag.
